Mindannyian követünk el hibákat, hozunk rossz döntéseket. Személyek, országok egyaránt. A hibáknak következményei vannak. Megfizetjük értük a tanulópénzt. Nem örülünk neki, hogy le kell pengetnünk. Pedig lehet, hogy mégis nyertünk valamit: tapasztalatot, ami később hasznunkra lehet. Személyekként és a nemzet tagjaiként egyaránt.
A tapasztalat jó tanítómester, de csak ha emlékszünk rá. Vannak történeti tapasztalataink, amelyeket talán még nem felejtettünk el. Például Oroszországgal kapcsolatban. A cári hadsereg 1849-ben leverte a szabadságharcunkat. Ám az akkori orosz katonák nem bántották a civil lakosságot, dolguk végeztével hazamentek. A szovjet hadsereg 1945-ben már ölt, erőszakolt, elhurcolt. Az 1956-os forradalom leverése pedig nemzedékek életére hatott ki. A Szovjetunió megtanította politikai vezetőinket az elnyomás módszereire. Elvette a szabadság és a jövő reményét, cserébe kaptunk megtorlást, cenzúrát és vasfüggönyt. Vajon emlékszünk-e minderre, amikor kormányunk nem Európához, hanem Oroszországhoz köti a jövőnket?
Tanulhatunk mások tapasztalataiból is. Megkérdezhetjük, vajon Ukrajna miért áll ellen már negyedik éve az orosz megszállásnak? Finnország, Lengyelország és a balti államok miért készülnek erőltetett iramban a védekezésre? Vagy nézzünk az Orosz Föderációra. Milyen államfő és kormány az, amely nem tanul, hanem megszakítás nélkül működteti a halál gépezetét az ukrán fronton? A technológia, a ritmus ugyanaz. Mára több mint egymillió fiatal és középkorú férfi veszett oda vagy nyomorodott meg végleg, és nincs jele annak, hogy megállnak. Milyen hadsereg az, amely a civil lakosságot támadja, hogy térdre kényszerítsen egy országot, amely nem hódol be?
A tragédiákból is lehet tanulni. Ukrajna nem bánhat ilyen bőkezűen a polgáraival. Ők tudják, kivel állnak szemben, és mi történik, ha veszítenek. Használniuk kellett az eszüket és a szakértelmüket. A háború minden napján, minden ballépésből tanultak valamit. Forradalmasították a haditechnikát. Szövetségeseket kerestek, és el tudták nekik mondani, mit várhat a világ a mai Oroszországtól. A leginkább elkötelezett szövetségesek határosak Oroszországgal vagy Ukrajnával. Magyarország nincs köztük. A mi kormányunk Oroszországot választotta. Nem teszi fel a kérdést, hogy miért küldenek négy éve oroszokat a húsdarálóba. És mi lehet az az erő, ami még mindig szabadon tartja Ukrajnát? Ugyanez az erő bennünk is megvolt, megvan, és még mindig élhetünk vele. Ukrajna a sorstársunk, akit a magyar kormány elárult, mielőtt még barátok lehettünk volna. Mert ami kormányunk a támadó felet választotta. Bebizonyította, hogy nemzetünk történelmi tapasztalataiból nem tanul. Azt pedig nem engedi, hogy a nemzet emlékezzen arra, amit egyszer már megtanult. Minden kormánycsatorna ontja a ferdítéseket és a hazugságokat. Senki sem kéri tőlünk, hogy „meghaljunk Ukrajnáért”. Az elemi tisztesség azt kéri, hogy úgy segítsünk, ahogy tudunk, vagy legalább ne tegyünk nekik keresztbe. Kormányunk azt gondolja, hogy amiről nem tudunk, az nem létezik. Hogy hamis ellenségkép állításával át tudják írni a józan ész és az erkölcs szabályait. Vajon jól gondolják? Reméljük, nagyot tévednek. Mi nem leszünk orosz gyarmat.
[Baltazár Györgyi]