Hónap: 2026. április

Sanyi bácsi látomása

Szerző:

(tragikomédia 1 felvonásban és 2 színben)

(Történik Észak-Bácskában 2026.04.13-án, egy valóságos és emlékezetben őrzött kisvárosban. A szereplők fiktívek, a párbeszédek egy elképzelt helyzetet jelenítenek meg. Az elhangzó állítások a szereplők véleményét tükrözik.)

Szereplők
Csillics Sándor: Nagyapus
Csillicsné Jolán: Nagyanyus
Csillics Róbert: unoka, igazoltan távol
Vidákovics István „Vica”: csapos
Gunity Antal „Gujo”: postás

1. szín

(Helyszín: Csillicsék konyhája. Reggel. A rádió halkan szól. Joli pakol, kávét főz.)

Nagyanyus (a rádióra figyel, halkan): Jó reggelt, Sanyi, felébredtél?

Nagyapus (morgósan): Fel, fel. Mi lett a vége? Mondták már? Én elaludtam a Bálna után.

Nagyanyus (nem néz rá, kávét tesz elé): Nem merem mondani. (kis szünet) Féltelek.

Nagyapus (ingerülten): Ne félts te engem! Bírom én. Na, halljam!

Nagyanyus (alig hallhatóan): Kétharmad … a Tiszának.

Nagyapus (megdermed, aztán kitör): Oj, Bože moj! Bože moj! (Keresztet vet) Hogy a fenébe?

Nagyanyus (gyorsan): Sanyi, ne húzd fel magad! Ez csak egy választás…

Nagyapus (remegő kézzel legyint): Tölts egy kupicával! Gyorsan, Joli! (tartja már a kupicát, ledönti és újra kér)

Nagyanyus (csak nézi): Még? Igyál. Talán most kell. (Újra tölt)

Nagyapus (felhajtja azt is): Jézus, Mária… Szent József… Hogy lehet ez?

Nagyanyus (a rádió felé pillant): Nem tudom. Annyi mindent beszélnek. (rövid csend)
Nagyapus (hirtelen): Tudod, milyen nap van ma? Ma lenne anyám 109 éves! Átmegyek a Csitanyicába. Vica, Gujo, ők biztosan tudnak valamit.

Nagyanyus (beletörődve): Menj… de a saját lábadon gyere haza. (kis szünet)

Nagyapus (már az ajtónál): A gyerek hol van? A Robi?

Nagyanyus (csendesen): Elment. Hagyott egy levelet. (Sanyi megáll egy pillanatra) Ha hazajössz, elolvassuk.

Nagyapus (legyint, nem néz vissza): Majd, ráér! (el)

2. szín

(Reggel. A Csitanyica üres. Vica a pultnál törölgeti a poharakat. Gujo egy asztalnál ül, előtte kóla, pohárban rumos kávé. Lapozza a Civil Kurázsi újságot.)
Sanyi (morcosan belép): Szevasztok!

Vica (fel sem néz): Szia Sanyi, gratulálok!

Sanyi (megáll): Ugyan mihez? Kötözködni akarsz? Az egyharmadhoz? (Gujo hümmög, kortyol. Nem néz fel.)
Vica: Az unokádhoz.

Sanyi: Mi van vele? Elutazott. (rövid csend)
Vica (egyenesen): Igen, mert bekerült.

Sanyi: Hova került be?

Vica: A Parlamentbe. (Gujo lapoz, kortyol.)
Sanyi (nem érti): Miről beszélsz?

Vica: Listáról, a harminckettedik helyről. Képviselő lett! (néma csend, Vica tovább töröl. Gujo iszik. Sanyi áll. Nem mozdul, csak a gégéje jár.)
Gujo (félhangosan, maga elé): Minket fog képviselni a kölyök! (Sanyi nem reagál.)
(Vica rágyújt. Az ajtó felé néz, aztán vissza a pultra. Sanyi lassan leül egy székre. Néz maga elé.)

Sanyi: A levél… (forognak a kerekei) Legalább nem megy az apja után. Vica, tölts egy deci sligovicát!

Vica: Tessék. (Sanyi átveszi és nagyot kortyol a pálinkából. Brrrrr. Rázza a fejét.)
Sanyi: Egyik csapás a másik után ezen a szent napon. Megérdemlem. Már 3 hónapja nem voltam misén.

Vica: Szent nap? (Felvonja a szemöldökét és a pultra könyököl.)
Sanyi: Anyám ma lenne százhét, nem … százkilenc! (Ismét nagyot kortyol a pálinkából)

Gujo: A Parlamentbe kerülni azért mégis nagy dolog, Sanyi!
Sanyi: A Parlament… az Parlament… Az nem az ország háza, Gujo. Az egy átalakító. Aki egyszer bekerül, az ott gyorsan politikus lesz. Inkább ment volna az apja után Garmisch-Partenkirchenbe. (megissza a maradék pálinkát) Tölts még egy decit, Vica!

Vica: Sanyi, nem fog megártani?

Sanyi: Csak tölts, ne faggass! (Már kissé erőszakosan, dolgozik benne a szesz) Olyan vagy, mint az asszony! (Vica tölti a pálinkát, Sanyi issza)

Vica: Gujo, te kérsz még valamit?

Gujo: Adj még egy rumos kávét! Hadd koccintsak az ünnepelttel. (Vica kitölti és odaviszi) Na, Sanyikám! Akkor a te egészségedre és az édesanyád nyugodalmára (pár cseppet a padlóra önt), no meg az unokád szerencséjére! Živjeli, brate mili! (koccintásra emeli a poharat)

Sanyi, Vica: Živjeli, brate! (Sanyi vadul iszik, már rendesen „oda van”).

Vica: Sanyi, veled most nem beszélünk a Tisza kétharmadáról. Te több vagy nekünk, mint barát. (Újra emeli csendben a poharat. Iszik a sikerre? Lehet, de csöndben.)

Sanyi (már nehezen forgó nyelvvel): Igen, mi délszlávok ne marjuk egymást. De … de azért ez csak egy megrenyt… egy megnyert csata. Lesz még nezmeti … nemzeti megújulás! A háború még tart! Orbán nem adja fel! (már lógatja a fejét erősen, lötyögtet ki a pálinkából reszkető kézzel)

Vica (aggódva): Sanyi jól vagy?

Sanyi: Jól, jól. (bólogat) Csak furcsán szédülök. Mint mikor övrénybe… örvénybe kerülök a Dunán, csak felfelé húz. A magasba.

Gujo (lassan bólogatva): Biztos azért Sanyi, hogy jobban láss!

Sanyi (révetegen emeli a fejét): Igen, igen, igen! Gujo, Vica! Már látom! LÁTOM!

Vica, Gujo: (egyszerre) Mit, Sanyi, mit látsz?

Sanyi (elrévedő mosollyal néz a végtelenbe): A menetet, IGEN! A MENETET!!!

Vica, Gujo: (egyszerre) Milyen menetet?

Sanyi (szélesen mosolyogva): A BÉKE-DIADAL-MENETET!

Vica, Gujo: (egyszerre) Milyen? Mesélj!

Sanyi: (szélesen mosolyogva) Elöl jön Orbán Viktor és Mészáros Lőrinc – árpádsávos zebrákon. Mint két modern Sancho Panza!

Gujo: (súgva) Biztosan a Gazsi hozta őket Csádból!

Vica (türelmetlenül rálegyint Gujora): Mondd Sanyi tovább!

Sanyi: Mögötte Tömjén? Nem, Semjén Zsolt és Bayer Zsolt, egymásba karolva, hónuk alatt nemzeti oldalszalonnával! Azután Szájer Jóska egy csatornával! Szijjártó Péter kézen fogva a Lavrovnak maszkírozott Dzsudzsák Balázzsal. Kaleta Gábor pendrive-árus. Tiborcz István udvari szállító. Matolcsy György az alapítványgyáros némi közpénzzel. Borkai Zsolt két “szűz”-lánnyal. Novák Katalin és Balogh Zoltán kézenfogva. Aztán Nagy Feró egy élő csirkével, Pataki Attila egy UFO-val és Gáspár Győző “EVELINT EGY MINISZTÉRIUMBA” táblával. Lázár János és még száz meg ezer és ezer ember. Vonulnak a parlament elé majálisozni! Krisztusom, segíts! A menet végén a minden szálat egy kézben tartó sakálfalvi Rogán Antal és valami gépezet, ami az ő találmánya. Az áll rajta, hogy N.E.R. – Nemzeti Egyenlőtlen Részesedés gépezete! Valami homályos átváltoztató kütyü, csak a Rogán tudja, mit csinál. Szerinte minden jobb lesz, ha átengedik a gépen. És a tömeg bevonul a Parlament elé, előre húzzák a gépet és megkezdődik a körtánc. Az őrült forgatagot Demeter Szilárd kultúrpápa vezényli, képesített óvónői határozottsággal, miközben igéző pillantásokat vet L. Simon Lászlóra. Zeng a „Hegyek között, völgyek között, leégett a vonat…”

Gujo (riadtan): Vica, hívd a mentőket Sanyi rosszul van!

Vica (mérgesen): Pszt! Hallgass, most a legérdekesebb!

Sanyi (transzban): Igen, igen, igen! Most kezdődik az átváltoztatás misztériumjáték! Vagy minisztérium? Mindegy!

Elöl jön Orbán, bedobja a VERESÉG táblát és kijön egy GYŐZELEM tábla. Őt Szájer követi egy káprázatos testcsellel és bedobja a csatornáját! És, és, és! Kijön az ALAPTÖRVÉNY! Kaleta a pendrive-okat dobja be és kijön egy finom diplomatatáska. Tiborcz István a feleségét dobja be és kijön pár közvilágítási szerződés. Matolcsy György közpénzt dob be és kijön egy klaszter magántőkealap. Balogh Zoltán Novák Katalint dobja be és kijön egy püspöki palást. Nagy Feró bedobja az élő csirkét és kijön egy Kossuth-díj. Lázár János bedob egy ménesbirtokot és kijön egy Vasút-díj. Pataki Attila beül az UFO-ba és bedobják, de nem jön ki semmi! Micsoda ördöngős gép ez? Jézusom! (Aztán hirtelen elkomorodik. Már nem mosolyog.) De a legrosszabbat még nem mondtam. A gép nem áll le. Nem áll le soha. Ha egyszer elindítják, akkor darál ítéletnapig.

Gujo (rémülten): Vica … most már tényleg hívjunk valakit!

Vica (sápadtan, Sanyit nézi): Jézusom, Sanyi … Ezek majd diadalmenetben visszajönnek és újraindítják azt a kurva gépet.

(Sanyi lassan lecsuklik az asztalra. Elájul. A rádió halkan tovább szól.)

V É G E

[Baltazár György]

Kit képvisel a képviselő?

Szerző:

A képviseleti demokráciáról hajlamosak vagyunk úgy beszélni, mintha a közösség akarata tisztán, egyenesen és veszteség nélkül változna politikai döntéssé. Mintha a választó elmondaná, mit akar, a képviselő pedig ezt szépen beemelné az állam működésébe. A valóság ennél sokkal bonyolultabb. A polgár többnyire nem közvetlenül dönt. Megbíz valakit, aki helyette szavaz, tárgyal, alkut köt, törvényt alkot, és közben belép egy külön világba: a pártok, frakciók, bizottságok, politikai kényszerek és személyes ambíciók világába.

A közösségi érdek ezen az úton könnyen alakot vált. Előbb pártérdekké szűkül, aztán csoportérdekké, végül nem egyszer egyéni érdekké. Mire a választó akarata tényleges döntéssé lesz, gyakran már alig hasonlít arra, amiből elindult. Ez a képviseleti demokrácia egyik legnagyobb belső feszültsége. A polgár csak időnként és közvetve szól bele a döntésekbe, miközben a politikus hivatásszerűen, intézményesen, a közösség pénzéből gyakorolja a ráruházott hatalmat.

Ebből nem az következik, hogy a képviseleti demokrácia rossz találmány. Az következik belőle, hogy önmagában kevés. A választás felhatalmazás, de nem ellenőrzés. Mandátumot ad, de nem helyettesíti a társadalmi jelenlétet. A képviselő nem maradhat magára a mandátumával, mert aki magára marad a hatalommal, azt előbb-utóbb a hatalom kezdi formálni. (M.A. Bakunyin – 1867.) Ezért kell minden képviselő mellé civil közeg: olyan emberek, közösségek, szakmai és helyi körök, amelyek segítik, figyelik, értelmezik, visszajeleznek neki, és ha kell, számon is kérik.

A civil társadalom feladata tehát nem merülhet ki abban, hogy négyévente szavaz, aztán hazamegy. A demokrácia nem urnazáráskor kezd el szünetelni. Éppen akkor kezdődik igazán a nehezebb része. A civileknek jelen kell maradniuk a közpolitikában: nem pártkatonaként, nem díszletként, hanem figyelő, értelmező, javító és korlátozó erőként. Ők lehetnek a képviseleti demokrácia társadalmi fékei és ellensúlyai.

Ehhez személyre szabott társadalmi kontrollra van szükség. Nem elvont, ünnepi mondatokra, hanem élő kapcsolatra. Olyan civil közegre, amely ismeri a képviselő munkáját, követi a döntéseit, tudja, mire szavazott, mire nem szavazott, mikor hallgatott, mikor állt ki, és mikor bújt el a frakciófegyelem mögé. A képviselőt ugyanis végső soron nem a nyilatkozatai minősítik, hanem a döntései. Ezért alapfeltétel, hogy a szavazatai nyilvánosan, név szerint és visszakereshetően megismerhetők legyenek.

A demokrácia nem ott ér véget, hogy valakit megválasztanak. Ott kezdődik igazán, hogy a társadalom ezután sem engedi el a kezét: segíti, ellenőrzi, tükröt tart elé, és szükség esetén számon kéri. Nem ellenségként, hanem felelős partnerként. Mert a jó képviselőnek nem vak bizalomra van szüksége, hanem eleven társadalmi háttérre.

A magyar politikai fejlődés különböző korszakai más-más módon, de hasonló eredménnyel gyengítették ezt a civil jelenlétet. Az államszocializmus nyíltan felszámolta az autonóm társadalmi önszerveződés politikai jelentőségét. A rendszerváltás utáni pártdemokrácia nem épített elég erős részvételi kultúrát; a közakarat közvetítését lényegében a pártok versenyére bízta. A Fidesz korszaka pedig tovább rontotta a helyzetet: a kritikus civil világot nem partnernek, hanem gyanús, idegen vagy leküzdendő ellenerőnek tekintette.

Így lett a magyar társadalom nemcsak politikailag megosztott, hanem civil értelemben lefegyverzett is. Sokan megtanulták, hogy a politika a pártok dolga, a polgár pedig legfeljebb szavazó, néző vagy panaszkodó lehet. A valódi rendszerváltás ezért ma már nem képzelhető el anélkül, hogy a civilek visszatérjenek a közpolitika terébe. Nem elég a hatalmat leváltani. A társadalmat is újra cselekvő szereplővé kell tenni.

A 2026. április 12-i választáson döntő többséget szerző Tisza Pártnak páratlan történelmi lehetőség adatott. Vereséget mért a Fidesz állampárti rendszerére, és a végleges eredmények szerint 141 mandátummal kétharmados többséget szerzett az Országgyűlésben. Ez a győzelem fontos, és az is, hogy mi következik belőle. A kormányváltás önmagában még nem rendszerváltás. Csak lehetőség arra.

A Tisza frakciójába bekerülő képviselők többsége nem a régi politikai osztályból érkezett. Új helyzetben, rendkívüli történelmi felelősséggel kaptak mandátumot. Ezért elsőként nem gyanakvást, hanem segítséget érdemelnek. De nem vak bizalmat. Segítséget, amely közben figyel. Támogatást, amely közben kérdez. Együttműködést, amely közben nem mond le a számonkérés jogáról.

Magyarország is megérdemli, hogy a puszta kormányváltás helyett végre valódi országépítés kezdődjön. Ebben nagy szerepük lehet azoknak a civil közösségeknek, amelyek már a választás előtt is segítették a Tiszát. Különösen fontos a Tisza Szigetek hálózata, amelyet maga a párt is országos közösségi hálózatként mutat be. De a Tiszára szavazó több millió ember természetesen nem azonos a Szigetek tagságával. A győzelem mögött sok olyan civil is ott állt, aki nem tartozott szervesen egyetlen szigethez sem, mégis dolgozott a változásért: kampányolt, szervezett, gondolkodott, írt, beszélgetett, pénzt adott, időt adott, bátorságot adott.

Most az a döntő kérdés, hogy ez a civil energia nem oszlik-e szét a győzelem után. Nem tér-e vissza mindenki a magánéletébe azzal, hogy innentől majd „ők” megoldják. Mert ha így történik, akkor a régi baj új alakban térhet vissza. A képviselet megint magára marad, a politika megint bezáródik, a közösségi akarat megint átcsúszik pártérdekbe, csoportérdekbe, személyes érdekbe. A választás győzelme így könnyen elpárologhat a hatalomgyakorlás hétköznapjainak tüzén.

Ezért az új Tisza-kormány történelmi felelőssége nem merülhet ki az államhatalom átvételében. Fontos a jó kormány, a feladatok és a működés mérnöki tervezése. A társadalmi szintű fékek és ellensúlyok rendszere. De a már megmozdult civil közösségekben is tartani kell a lendületet. Átállítani őket kampány üzemmódról normál működésre. A kormánynak tudatosan segítenie kell a civil szerveződések megerősödését. Nemcsak a már létező közösségeket, például a Tisza Szigeteket, hanem azokat a helyi, szakmai vagy lazább együttműködéseket is, amelyek a képviselők munkáját akarják segíteni és ellenőrizni. Olyan politikai környezetre van szükség, amely a civileket nem zavaró tényezőnek, hanem a közpolitika természetes szereplőinek tekinti.

A kormánynak ezért ösztönöznie kell a képviselőket, hogy keressék és tartsák fenn a kapcsolatot azokkal a civil közösségekkel és segítőkkel, akik társadalmi hátteret, szakmai korrekciót és nyilvános kontrollt adhatnak munkájukhoz. Ez nemcsak a civilek érdeke, hanem a képviselőké is. Aki nem tart kapcsolatot a társadalommal, előbb-utóbb saját politikai közegének fogságába kerül. Aki viszont élő civil háttérre támaszkodik, annak nagyobb esélye van megőrizni azt, amiért eredetileg mandátumot kapott.

Így alakulhat ki az a társadalmi fék- és ellensúlyrendszer, amely minden képviselő mellett segítő, kiegészítő, tükröt tartó és szükség esetén elszámoltató erőként működik. Ha ez nem jön létre, a győzelem könnyen puszta kormányváltás marad. Ha létrejön, akkor kezdődhet el a tényleges rendszerváltás: nemcsak a hatalom szerkezetében, hanem a magyar társadalom politikai működésében is.

És a civilek felelőssége sem elhanyagolható. Az ország érdeke az, hogy a társadalom a választás után ne húzódjon vissza újra a magánéletbe. Ne nézőként figyelje, mi történik vele, hanem szereplőként vegyen részt abban, ami történik. A valódi rendszerváltás nem érkezik meg pusztán felülről. Ahhoz alulról is szerveződés, figyelem, részvétel és számonkérés kell.

A civileknek nemcsak joguk, hanem felelősségük is, hogy újra belépjenek a közéletbe. Nem azért, hogy párttá váljanak. Nem azért, hogy átvegyék a képviselők helyét. Hanem azért, hogy a képviselet valóban képviselet maradjon. Ha ez megtörténik, akkor a mostani győzelem nemcsak hatalomváltás lesz, hanem demokratikus újrakezdés is.

[Resti Kornél]

Megbékélés? Csak igazságtétellel

Szerző:

A társadalmi megbékélésről sokan úgy beszélnek, mintha az a felejtés művészete volna. Azonban nem az. Nem elég lehalkítani a vitákat, puhább szavakat használni, kevesebbet emlegetni a sérelmeket. Ettől nem kerülünk közelebb egymáshoz. A történelem azt tanítja, hogy a tartós megbékélést nem a felejtés alapozza meg, hanem az igazságtétel. Nem az idő önmagában, hanem a feltárt és személyhez kötött felelősség. Nem a sérelmek letagadása, hanem a különbségtétel a bűnös és az áldozat, a megtévesztő és a megtévesztett között.

A megbékélés ugyanis nem érzelmi köd, hanem jogi és politikai rend. Nem azt jelenti, hogy mindenki egyszerre ártatlan lesz, és azt sem, hogy egy egész közösséget egy tömbben kell elítélni. Éppen ellenkezőleg. Az igazságos elszámoltatás első kötelessége, hogy meghúzza a vonalat a megtévesztők és a megtévesztettek között. Más a felelőssége annak, aki tudatosan a hazugság rendszerét építette, uszított, és a közös javakat kisajátította, és más annak, aki e rendszer propagandájában élt, félelemből hallgatott, vagy egyszerűen el volt zárva az igazságtól. Ha ez a különbségtétel elmarad, akkor az elszámoltatás bosszúvá torzul. Ha viszont megtörténik, akkor megnyílik az út a megbékéléshez.

Nürnberg után sem az történt, hogy Európa egyszerűen lapozott egyet. A Nemzetközi Katonai Törvényszék 1945. november 20-án nyílt meg, és 22 vezető náci került a vádlottak padjára. A per célja nem az volt, hogy a teljes német társadalmat nyilvánítsa bűnösnek, hanem hogy a háborúért, a tömeggyilkosságért és az állami terrorért felelős vezetőket jogi eljárásban ítélje meg. Ezt követték a további nürnbergi perek, amelyek már nemcsak a legfelső politikai vezetést, hanem katonai, jogi, gazdasági és adminisztratív szereplőket is vizsgáltak. A szövetségesek ezzel egy világos elvet állítottak fel: a felelősség személyes, bizonyítható és jogilag megragadható. Emellett denácifikáció is zajlott, vagyis nem álltak meg az ítéleteknél, hanem megpróbálták kiszorítani a náci ideológiát és befolyását az intézményekből is.

Ez volt a lényeg: jogi felelősségre vonás és intézményi megtisztítás együtt. Persze Nürnberg sem volt tökéletes. Nem minden bűnös került bíróság elé, és nem minden ítélet elégítette ki az erkölcsi igazságérzetet. De a minta mégis világos maradt: a megbékéléshez nem elhallgatás vezet, hanem a felelősség megnevezése. A jog itt nem pusztán büntetett, hanem határt vont. Megmutatta, hogy nem a nép áll a vádlottak padján, hanem azok, akik hatalmat, államot, intézményeket és propagandát használtak bűnös célokra. Ez a különbségtétel nélkülözhetetlen volt Németország későbbi demokratikus újraépítéséhez, hiszen erkölcsileg is szilárd alapot adott a munkához.

Japánban hasonló, de tanulságosan töredékesebb folyamat ment végbe. A tokiói per 1946. május 3-án kezdődött, és a japán háborús rendszer vezetőit vonta felelősségre háborús és emberiesség elleni bűncselekmények miatt. A per végén több halálos ítélet és életfogytig tartó büntetés született. A mintázat tehát itt is ugyanaz volt: nem az egész nemzetet, hanem a vezető és végrehajtó elitet próbálták meg jogilag felelősségre vonni. Ám Japán esetében már jobban látszik az is, hogy a részleges igazságtétel mennyi későbbi terhet hagy maga után. Hirohito császár nem került a vádlottak közé, jóllehet a korszak szerepével kapcsolatban komoly történeti vita maradt fenn. Ez azt mutatja, hogy még ahol történik is elszámoltatás, az sem feltétlenül teljes. A politikai stabilitás és a geopolitikai érdekek gyakran beleszólnak abba, meddig mer elmenni az igazságszolgáltatás.

De ebből nem az következik, hogy az elszámoltatás fölösleges. Épp az ellenkezője. Az következik belőle, hogy a hiányos igazságtétel is jobb a semminél, de a félbemaradt felelősségre vonás később is viták, sérelmek és erkölcsi hiányérzet forrása marad. Ahol a fő felelősök egy része érintetlen marad, ott a múlt lezárása sosem lesz teljes. A társadalomban megmarad az érzés, hogy valami kimondatlan maradt, hogy valaki megúszta, hogy a történelem peréből hiányzik egy név, egy kör, egy döntési szint. Az elhúzódó vagy hiányos igazságtétel tehát nem pusztán lassítja a megbékélést, hanem eleve törékennyé teszi azt.

Éppen ezért tanulságos a negatív példa is. A Beneš-dekrétumok nem a személyes, bizonyított felelősség logikájára épültek, hanem nagy részben a kollektív bűnösség elvére. A második világháború után Csehszlovákiában számos német és magyar nemzetiségű ember veszítette el állampolgárságát, vagyonát és jogbiztonságát olyan jogi környezetben, amely nem egyéni cselekedeteket, hanem közösségi hovatartozást vett alapul. Ez nem igazságtétel volt a szó szoros, jogállami értelmében, hanem kollektív megtorlás. A kollektív megtorlás pedig nem zár le, hanem konzervál. Nem békét készít elő, hanem új sérelmi rendet.

A Beneš-dekrétumok tanulsága ezért különösen fontos. Ahol a jog nem azt kérdezi, hogy ki mit tett, hanem azt, hogy ki hová tartozik, ott a felelősség elve megszűnik, és helyét átveszi a bélyeg. A bélyeg pedig generációkon át él tovább. A kollektív bűnösség logikája nemcsak erkölcsileg romboló, hanem politikailag is rövidlátó. Az ilyen megtorlás valójában új igazságtalanságot hoz létre, és ezzel meg is akadályozza a valódi megbékélést. Mert az a közösség, amelyet nem tettei, hanem puszta léte alapján sújtanak, nem lezárásként fogja megélni az ítéletet, hanem öröklődő sérelemként.

Itt válik döntővé az idő szerepe is. Az elhúzódó igazságtétel sosem semleges. Nem egyszerű késedelemről van szó, és nem arról, hogy a társadalom még nem készült fel rá. A késlekedés közben érdekek rendeződnek, hazugságok ülepednek le igazságként, előnyök szilárdulnak meg, és az eredeti bűn köré új védekező mítoszok épülnek. Minél tovább halasztják a világos felelősségre vonást, annál nagyobb az esélye, hogy az igazság helyét átveszi a relativizálás, a cinizmus vagy éppen az újabb diszkrimináció. A rendezetlen múlt nem marad mozdulatlan: dolgozik tovább a társadalomban.

Ezért a társadalmi megbékéléshez nem puha szólamok kellenek, hanem világos sorrend. Először a bűnök megnevezése. Utána a felelősök elkülönítése a megtévesztettektől. Azután jogállami, bizonyítékokra épülő elszámoltatás. Majd az igazságtalanságot fenntartó intézményi rend lebontása. És csak ezután következhet a megbékélés. Nem mint ajándék, nem mint kegyes felejtés, hanem mint az igazság után újra lehetséges közös élet.

A megbékélés tehát nem a kölcsönös kímélet gesztusával kezdődik. Ez túl kevés, és túl késő. A megbékélés ott kezdődik, ahol a jog és a közmorál végre ugyanazt mondja: nem mindenki felelős ugyanúgy, de aki felelős, annak felelnie kell. És ott válik lehetővé, ahol a társadalom már nem keveri össze a megtévesztőt a megtévesztettel, a szervezőt az elszenvedővel, a haszonélvezőt a hallgatásba szorítottal. Mert csak ebből a különbségtételből nőhet ki a bizalom.

A történelem tehát nem azt tanítja, hogy felejtsünk el mindent, és majd béke lesz. Azt tanítja, hogy béke csak ott lesz, ahol előbb igazság van. Ahol pedig az igazságtétel elmarad, elkésik, vagy kollektív büntetéssé torzul, ott a megbékélés csak díszlet marad.

A Civil Kurázsi tehát várja a bűnök megnevezését, az elkövetők és bűnök összerendelését és a személyre szabott ítéleteket!

[Resti Kornél]

A hazug hatalom

Szerző:

A hazugságra épített hatalom előbb-utóbb megmérgezi a saját érzékelését is. Aki évekig manipulálja a valóságot, ellenségeket gyárt, és a közéletet hatalmi térré silányítja, az egy idő után már nem tud bízni sem a társadalomban, sem a nyilvánosságban, sem a saját országában. Mindenütt kockázatot lát, mert már régen nem polgárok között jár, hanem egy általa feldúlt bizalmi tér romjai között. Ezért válik a védekezés a rendszer ösztönévé: páncél, kordonszalag, testőr, szűrt közösség. A hazug vezetés végül nem egyszerűen elszakad a valóságtól, hanem félni kezd tőle.

HÁT RESZKESS IS A HOLNAPTÓL!

[Resti Kornél]

Rendszerbontó Nagykoncert

Szerző:

A Polgári Ellenállás Rendszerbontó Nagykoncertjén is ott vagyunk! Olvass, írj velünk!

Köszönjük Horváth Tünde főemberünknek!

Poszomány kapitány

Szerző:

Monodráma egy szabóról, aki kapitányokat varr

Szereplő: Andróczky Mikhal szabó (a paszomány Paganinije)

(Valahol Magyarországon. Szabóműhely. Középen a hatalmas szabóasztal. Rajta rendezett rendetlenség. Hátul vasaló- és varrógép. Oldalt szobainas egy félkész mentével. Mikhal belép, felteszi a kabátját az ajtó melletti fogasra. Rápillant a falinaptárra, és morog valamit maga elé. Odalép a szobainashoz, végigsimít a mentén, összehúzott szemmel méregeti. Végül megszólal.)

Gyen dobri, panyi Gaszton, hogy aludtál?

Igen? Köszönöm, én is. Megnéztem a naptárt, holnapra be kell fejeznem a mentét. Jönnek érte este. Bele kell húznunk!(nekikezd a munkának, a díszítések válogatásával)

Már megint alig tudtam bejönni, ez a város kinőtte a sok autót.
Ráadásul az autók is nőttek. Nem is értem. Minek egy fiatal anyukának a városba egy BMW SUV? Se közlekedni, se parkolni nem tud vele.

Meg vannak bolondulva ezekkel a státusz dolgaikkal. Gondolod, Gaszton? Tényleg? Hogy ez a „gulyáskommunizmus” öröksége? Biztos vagy benne? Minél több, minél nagyobb, minél szebb. És ha neki öt van, nekem legyen száz. (lelassul, elgondolkodik)

Lehet, hogy igazad van, barátom. Mert az ember, ha nem kap elég figyelmet vesz magának valamit helyette. Vigasztalódik. (elmosolyodik, fáradtan)

Jó érzés, hogy nem hagysz tévelyegni a világban. Ki gondolta volna amikor hazahoztalak a kocsi tetején Bajorországból? Hogy életem vége felé te fogsz támogatni engem. Mert te jöttél velem, de a feleség a gyerekkel maradt Bajorországban. (egy kis szünet)

Most hetvenegy évesen itt állok egyedül. És mondd meg nekem, Gaszton, ki fogja átvenni az ipart? (gondolkodik)

Engem is, hogy lenéznek a Dacia Sandero miatt. Tudod, amit tíz éve vettem Garmisch-Partenkirchenben. Azt a szép pirosat. Kétezer euróért. Tizenhét éves. És kilencvennyolcezer kilométer van benne. Nekem nem kell másik kocsi. A kocsi különben is munkaeszköz. És később, családtag. Hát nem kótyavetyéli el az ember a gyermekét. Hogy vegyen egy böhöm nagyot, ami évente annyi szálló port füstöl a levegőbe, mint a kocsi tömege.

Az a bajuk, hogy amíg a máséra figyelnek, elfelejtik értékelni, amijük van. És évente kicserélik. Nagyobbra. Gyorsabbra. Szebbre. Igaz, egymást sem értékelik.

Ugye? Jól mondod, barátom. Botorság.

Eh! Hagyjuk, Gaszton, csak felidegesítjük magunkat kora reggel. Ugye? Helyes! Szeretem, hogy ilyen közlékeny vagy!

Na add ide azt a mentét fel kell fércelnem rá a paszományt. Köszönöm! (A mentét leteszi az asztalra, a sarokba megy és bekapcsolja a levegő-tisztítót. A fiókból elővesz egy zöld-sárga lapos dobozt, amiben Simon Artz filter nélküli cigaretták vannak. Rágyújt egyre, a szája bal szélébe tapasztja. A füst miatt a fejét jobbra dönti, bal szemével hunyorít, egyik lábát a padlón tartva fél fenékkel felül az asztalra és a mentét az ölébe fogva nekilát paszományt felvarrni.)

Most meg huszár mente kell mindnek. Vastag arany zsinóros mente. Mert ő a kormánynak dolgozik. Minél vastagabb, annál nagyobb ember. Gondolják ők. Az egyiknek tizenkét sor, de akkor a másiknak már több kell. Mert ő nem lehet kevesebb. (elmosolyodik, sajnálkozva) Mindegyik nagyobb, több akar lenni a másiknál. És azt hiszik, ez a zsinórból látszik. (fürgén dolgozik közben) Bezzeg az apámnak egy sem volt. Csak réz gombok csillogtak az egyenruháján. A 3. Wielkopolska Uhlan Regiment dicső kapitányának. Máig őrzöm azokat a gombokat és csákót a csücskökkel. Igaz kiverte a grünspan vagy lehet még véres? Ki tudja. Hogy mondod, Gaszton? Igen, 39-ben megfutottak. Hitler nyugatról, Sztálin keletről. Apám meg sem állt Magyarországig. Idáig is alig bírta, két sebbel. Szóval egy tót leány és egy lengyel vitéz magyar fia vagyok. És, nem, nem vagyok boldog.

Én Mikhal vagyok. Anyám így ejtette a lengyel Michalt. De Mihálynak van beírva a személyimbe. Itt így értik. (végez a kézi varrással)

No most hátramegyek kicsit mást varrni, addig gondolkozz Gaszton. (visszatér)

Gondolkodtál Gaszton? Én igen! És feltaláltam a mentét ezeknek a díszhuszároknak. (súgva) Most tényleg Gaszton, áruld el nekem minek ezeknek mente? Se lovat, se lószart nem láttak életükben. El tudod képzelni, hogy az egyházzene zeneművészeti doktor a vasárnapi ebédhez mentében ül le? Ugye? Ugye te is kacagsz barátom. De ezeknek ilyen kell. (dolgozik, méri a zsinórt, félhangosan beszél)

Na nézd meg ezt, Gaszton! Ez már nem mente. Ez kirakat. Kár, hogy üres, számító belsőt takar. (kis szünet)

Tizennyolc sor. Ragaszkodott hozzá! De mikor veszi fel? Miért dolgozom én? Mentében zenélget, igen jámbor fajta? (kicsit felnevet, szárazon)

Nem embernek varrok, hanem a múltba kacsintásnak. A múltba vágyásnak! (kis szünet, tovább dolgozik) Hogy visszatérjen az a világ, amikor a politika még kevesek kiváltsága volt. Mikor a pozsonyi országgyűlésen értekeztek országos dolgokról a grófok és a bárók. Lehet azok is visszatérnek a mentével együtt? A kastélyokat mindenesetre már szétosztották. Ami biztos, az biztos. Áh!

Régen a zsinór a mentén tartott valamit. Tartotta a rangot, a történelmet. Tartotta az életet a mente mögött.
De ez csak azt mondja: „Nézz rám, üres héj vagyok!” (kis szünet, visszaül az asztalra félfenékkel)

És én mégis megvarrom. Mert én vagyok a paszomány Paganinije! Persze, hogy megvarrom, hiszen ebből élek. (keserű félmosoly)

A paszományból, meg a hiúságból. A magam és a mások hiúságából!

V É G E

[Baltazár György]

Joli néni álma

Szerző:

(tragikomédia 1 felvonásban és 2 képben)

(Történik Észak-Bácskában napjainkban. A szereplők fiktívek, a párbeszédek egy elképzelt helyzetet jelenítenek meg. Az elhangzó állítások a szereplők véleményét tükrözik.)

Szereplők:

Csillics Sándor: Nagyapus

Csillicsné, Jolán: Nagyanyus

Csillics Róbert: unoka

Marika, Ica, Bözsi, Rózsi : egykori kollégák, nyugdíjas posztósok, 65 év feletti mind

1. szín: Csillicsék konyhája (Vasárnap délelőtt. A tűzhelyen rotyog az étel. Joli főz, Sanyi feszeng. Róbert a tabletjét nyomkodja.)

Sanyi (ül, vakarózik, kerülgeti a dolgot): Jolikám, lelkem. Átugrok ide a Csitóba egy kicsit. Beszélek Mijoval pár szót. Nem láttam két hete.

Joli (nem néz rá, keverget): Eredj, Szaso. De pontban délre gyere haza! (ráemeli a szemét) Mert ha nem, utánad megyek és romba döntöm a Csitanyicát! (folytatja, lendülettel) Tudom én, milyenek vagytok amikor megisztok egy kupica sligovicát. A nagy lelketek kirakjátok az asztalra egymásnak! És aztán isztok még egy kupicával.

Sanyi (legyint, indul): Jól van, jövök délre. Ne károgj!

Joli (az unokájához): Robi elviszel ebéd után a Béke térre?

Róbert (készségesen): Igen Nagyanyus, elviszlek!

2. szín: Belvárosi Cukrászda (A bal kettes asztalnál 4 idősebb asszony ül. Mintha várnának valamire vagy valakire. Egy szék még üres.)

Joli (balról be, lihegve, ruháját igazgatja): Sziasztok lányok. Megjöttem én is. Kicsit késve, bocsánat!

Marika, Ica, Bözsi, Rózsi (egymás szavába vágva): Jaj, dehogy késtél! Most ültünk le! Gyere csak! De jól nézel ki! Mint régen a soron! Ott is te voltál a legcsinosabb!

Joli (leül, legyint): Ugyan már, hagyjátok! Csak egy régi kabát.

Bözsi: Na, mit kérsz?

Marika (már intézkedik): Pincér úr! Ide kérem, ide!

Ica: Nekem egy alvés meg egy dupla. Ja és egy Fanta!

Rózsi: Akkor én isler! Csak kólával! Dupla nélkül!

Bözsi: Én dobost kérek, rég ettem. Duplával és Fantával.

Marika: Nekem is jöhet az alvés! Imádom. Duplával és Fantával.

Joli: Nekem is alvés, meg egy dupla. És egy Jaffát is kérek!

Ica: Jaffa már rég nincs, csak Fanta narancs!

Marika (a pincérnek, számolva): Akkor, négy dupla, három alvés, egy Isler, egy dobos, egy kóla és négy Fanta narancs! Köszönöm szépen!

Marika (érdeklődve): Na meséljetek lányok, történt veletek valami érdekes mostanában?

Bözsi (mélázva): Ebben a korban érdekes? Kizárt!

Joli (felcsigázva): Hát velem igen! Képzeljétek március 15-én ülök a TV előtt és nézem a Békementet! Micsoda menet volt! Jó érzés volt látni, hogy ennyien kiállnak értünk! És elöl menetelt a Bayer Zsolt! Az „aranyszájú”!

Ica (beleszól): Kell a menet! Nekünk ne mondja meg senki mit tegyünk. Mi nem leszünk ukrán gyarmat!

Marika (helyesel): Így van. Mi nem akarunk háborút! Nem engedjük a fiainkat!

Bözsi (kérlelve): Mondd tovább Joli! Van még?

Joli (álmodón): Igen. Ahogy néztem, egy idő után elaludtam a fotelben. És megálmodtam a választást is. Újabb kétharmaddal győztünk! Mi!

Ica, Marika, Bözsi, Rózsi (kórusban): Hurrá! Győzött az igazság! Az a „nőverő” eltakarodhat sírva! Éljen!

Joli: Azt is megálmodtam, hogy összeül az első országgyűlés és szokás szerint elsőnek a saját pénzükről döntöttek. Minden képviselőnek és minden kormánytisztviselőnek megduplázták a javadalmazását a háborús inflációra hivatkozva!

Ica, Marika, Bözsi, Rózsi (kórusban): Megérdemlik! Értünk dolgoznak! Értünk!

Joli: Aztán elfogadták, hogy megadóztatják a nyugdíjakat is! A felvett hiteleket meg kell adni valamiből.

Ica, Marika, Bözsi, Rózsi (kórusban): Na de…na de…jaj!

Joli: Aztán elfogadták, az egészségügy átszervezésére tett indítványt, amely szerint a gyógyszertámogatások megszűnnek. Az állami egészségügyet átterelik a magán egészségügyi intézményekbe. Az egészségügyet teljesen magánosítják! Az állam kiszáll belőle.

Ica, Marika, Bözsi, Rózsi (kórusban): A francba! Meddig fogunk várni a csípőprotézisre? 5 év? És miből fizetünk ki annyi pénzt? Az adózott nyugdíjunkból?

Joli: Állítólag van olyan törvény, hogy a gyermekek kötelesek segíteni a szüleiken, ha módjukban áll.

Ica (mérgesen): Persze a te fiad Garmis-Partenkirchenben pincér! Ő tud segíteni. De az én fiam pedagógus és 3 gyereke van! Mi lesz velem, ha megbetegszem?

Rózsi (nyugtatón): Jaj Ica, ne ríjál már! Makkegészséges vagy, száz évig fogsz élni!

Marika, Bözsi (kórusban): És volt még tovább is az álmod?

Joli (mélázva): Volt. A végén megválasztották a miniszterelnököt örökös kormányzóvá. Minden magyarok urává!

Ica, Marika, Bözsi, Rózsi (kórusban): Nagyszerű! Végre! Azt a drága embert! A legnagyobb magyar!

Ica (mosolyogva): Hiszen ez gyönyörű szép álom volt Joli!

Joli (könnyezve): Nem! Nem! A vége nagyon csúnya volt. Fel is ébredtem rá!

Ica, Marika, Bözsi, Rózsi (kórusban): Hogyan? Mi lehetett ebben ilyen szomorú? Ne csigázz, meséld már! Mondjad!

Joli (bőgve): Az unokám, a Robi! Elment álmomban. Itt hagyott minket. El sem búcsúzott tőlünk. Még a Sanyitól sem. Csak egy levelet írt, benne nagyon csúnya dolgokkal!

Ica, Marika, Bözsi, Rózsi (kórusban): Mi volt a levélben? Mondd már! Mondjad Jolikám, ne ríjál!

Joli (szipogva): Az írta a Robi, azt írta, hogy elvettük tőle a jövőt! Mi?! Sem neki, sem a gyermekeinek nem lesz ebben az országban jövője. Ebben az országban nem kellenek a gondolkodó emberek, csak emberek akik jól szavaznak!

Rózsi (csendben): Ne sírj Jolikám! Visszajön…

Joli (zokogva): Vissza. Ha lesz még hova…

V É G E

[Baltazár György]