Nem tudom pontosan, mikor tanultam meg, mit jelent a civil kurázsi. Az biztos, hogy nem könyvből. Inkább lassan az évek alatt ivódott belém, mint a fertőtlenítő szaga a ruhába. Súlyos betegek között dolgoztam le az életemet. Kórtermekben, folyosókon, hajnalokban és éjszakákban. Ott az ember hamar megtanulja, hogy a nagy szavak keveset számítanak. A kis mozdulatok annál többet.
A civil kurázsi számomra soha nem volt hangos dolog. Nem zászlólengetés, nem jelszó. Inkább az, amikor az ember nem siet el egy ágy mellett. Amikor nem mondja azt, hogy „majd később”. Amikor akkor is megfogja a kezet, ha már nincs mit mondani. A bátorság ott gyakran csak annyi volt, hogy maradtunk a beteggel. Hogy mondta az öreg prof annak idején? „Lásd meg! Halld meg! Tedd meg!” Ennyi lenne a kurázsi lényege? Meglátni és megkülön-böztetni a jót és a rosszat? Meghallani és elválasztani a hamis hangot a tisztától? És megtenni ezek alapján amit a szívem, a lelkem diktál! Nekem ezt jelenti ma is!
Most hatvanhét éves vagyok. Nem dolgozom már kórházban. Helyette van egy kis pultom a bajai piac bejáratánál. Nem állok ki állandóan, csak amikor erőm engedi. Van rajta egy kicsiny újság. A címe: Civil Kurázsi. Néha elviszem Bokodra, Dunafalvára, Hercegszántóra is. Már indulás előtt összerakom a fejemben az újság tartalmához kapcsolódó hívószavakat. „Hatvanpuszta – Szőlő utca!”, „Nem kell annyit dumálni! Itt a Civil Kurázsi!”. Valahogy fel kell hívnom az emberek figyelmét mert napjainkban túl sok a közönyös, érdektelen vagy önző ember, és ez nagy gond!
Sokan kérdezik, miért csinálom. Mit akarok még ebben a korban. Nem könnyű válaszolni. Talán azért, mert egész életemben láttam, micsoda baj történik akkor, amikor az emberek félrenéznek. És azt is, mi történik akkor, amikor nem teszik ezt.
A civil kurázsi, ahogy én értem, nem azt jelenti, hogy az embernek mindig igaza van. Hanem azt, hogy nem hallgat akkor, amikor a hallgatása árthat. A kórházban ez sokszor apróság volt. Egy szó a főorvosnak. Egy kérdés a viziten. Egy papír, amit nem volt szabad eltüntetni. Nem forradalom. Csak emberi tartás.
Ez az újság sem forradalmi. Rövid írások vannak benne. Igaz szavak, ahogy én hívom őket. Nem okoskodók, nem díszesek. Olyanok, mint a beszélgetések a folyosón, amikor már elmentek a látogatók, és csak mi maradtunk egymással.
Ezeket a szavakat hordom most magammal faluról falura.
Amikor kint állok a pultnál, és kiabálok, sokféle ember megáll. Van, aki csak nézi. Van, aki legyint. Van, aki elolvassa, aztán csendben zsebre teszi. Néha valaki megszorítja kezem. Nem mond semmit. Én sem. Ez is civil kurázsi. Nem nagy, de valódi.
Sokan azt hiszik, a bátorság a fiatalok dolga. Pedig én azt látom, hogy inkább tapasztalat kérdése. Az ember idővel megtanulja, mi az, amit már nem lehet lenyelni. Mi az, amit nem lehet tovább magyarázni. És mi az, amit ki kell mondani akkor is, ha remeg a hang.
A civil kurázsi számomra nem harc. Inkább gondoskodás. Ugyanaz, mint amikor az ember rendbe teszi az ágyat egy olyan beteg alatt is, aki már nem kel fel belőle. Nem azért, mert látja. Hanem mert jár neki.
Ezért viszem az újságot. Nem azért, mert azt hiszem, megváltoztatom a világot. Hanem mert nem szeretném csendben végignézni, ahogy eldurvul. Ha csak egy-két ember elgondolkodik az írásokon, már megérte.
A civil kurázsi nem azt jelenti, hogy nem félünk. Azt jelenti, hogy a félelem mellett is emberek maradunk. Én így tanultam meg. Ott bent, az ágyak között.
Most pedig itt kint, a piac kapujában, egy kis pult mögött.
És amíg tudom, csinálom.
[ Baltazár György]